A kalocsai népművészet

Kalocsa nevének hallatán a legtöbb embernek a paprika mellett a népművészet jut eszébe. A tarka virágú kalocsai hímzés és pingálás messze földön ismert, összemosódott a magyar népművészet fogalmával. Ez a művészet a Kalocsa XVIII-XIX. századi határában kialakult falvak: Homokmégy, Öregcsertő, Drágszél, Szakmár, Újtelek és a hozzájuk tartozó közel negyedszáz szállás hagyományos paraszti művészeti kultúrája. A szomszédos falvak lakói potának nevezik az e művészetet magáénak valló, jól körülhatárolható néprajzi csoportot. Kalocsa XVIII. századi határában, a várostól távoli földeken jöttek létre a város parasztlakosságának gazdasági telephelyei. A XIX. században váltak állandó lakóhelyekké. A városnak hátat fordító kalocsaiak népesítették be a szállásokat. A hasonló gazdasági föltételek, az azonos származás és vallás, a 200 éves közös múlt eredményeként az önállósuló falvak megtartották közös kultúrájukat, párhuzamosan fejlesztették azt tovább. Ők alakították ki a minden mástól eltérő sajátos nyelvjárást és színes népi kultúrát, melynek nehéz méltó párját találni.

A híres kalocsai népművészet jellegzetes ágai: a fazekasság, a fafaragás, a bútorfestés, a pingálás (falfestés), a hímzés és a viselet.

A kalocsai fazekasság sok évszázados múltra tekint vissza, a török korral, s talán a kora középkorral is kapcsolatban állt. A XIX-XX. század legjellemzőbb kalocsai edényeinek számítottak a fényes vörös korsók és a kékmintás fehér tálak.

A kalocsai fafaragás motívumvilága megegyezett az Alföldön általános ékrovásos ornamentikával, melyet a XIX. század derekán kezdtek kiszorítani a bútorfestés tulipános indái. Néhány évtizedes virágzás után, a XIX-XX. század fordulójára elvesztette jelentőségét a faragás. Az 1930-as években helyileg idegen, mélyített alapú technikával élesztették újjá a díszítőfaragást, melyeket eleinte íróasszonyok vázoltak föl. Hímzésmintaszerű festésdíszt kaptak az akkor előállított bútorok is.

A kalocsai népművészetet a Gyöngyösbokréta és az idegenforgalom tette széles körben ismerté, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a színekben tobzódó cifra kalocsai népművészet tudatosult a nagyközönségben. A bútorfestés, a pingálás és a hímzés motívumkincse és színvilága olyannyira hatott egymásra, hogy fejlődésük, átalakulásuk egymás nélkül érthetetlen lenne.

A kalocsai népi bútorkészítés virágkora a XIX. század második felére esett. Jelentős számú asztalos élt a városban, céhük alapszabályát I. Ferenc hagyta jóvá 1819-ben. A puhafából összeillesztett bútorokat általában sötétkékre festették, melyeket az asztalos felesége vagy leánya virágmotívumokkal díszített. Közülük kerültek ki a későbbi pingáló- és íróasszonyok. A legkorábbi datált bútort 1840-ből ismerjük.

A pingálást (falfestés) először Simonyi Jenő írta le 1882-ben. „...a szoba oldalfalai mindig hófehérek, a mestergerenda és a padlás mindig sárgára, vagy világosvörösre vagy kékre festve. A szoba falain fölül egy tarkára festett szalag fut körbe. E szalag mindig többszínű csíkokkal van szegélyezve. Az alapszínekre tarka-barka virágok vannak festve. A rózsa és a tulipán sohasem hiányozhat, a többi virág a gazdasszony ízlése szerinti, és változik a divattal..." Ez a koszorú a motívumok gyarapodásával egyre szélesedett, majd az 1930-as évekre csokrokká alakult, s beborította az egész falat.

A színes pingálás nagymértékben hozzájárult a hímzés kiszínesedéséhez. A XIX. század közepén kizárólag fehér pamukkal, lyukmintát varrtak (hímeztek), amelyet singlölésnek neveztek. A XIX. század utolsó harmadában jelentek meg a virágmotívumok, az indák és a levelek. Ennek a korszaknak a fekete, a piros és a kék volt a jellemző színe. A XIX. század elején a bordó, a sárga és a zöld fonal bevonásával folytatódott a kiszínesedés, szaporodott a motívumok száma, megnőtt a töltött varrás aránya. Ezek a gyönyörű korai kalocsai hímzések ismeretlenek a nagyközönség előtt.

Az 1930-as évekre teljesedett ki a kiszínesedés folyamata, melyet az író- és pingáló asszonyok fantáziája, valamint a parasztasszonyok igényei alakítottak és határoztak meg. A kalocsai népművészet ezen megújulását a paraszti létből eredő belső erők serkentették, de a népművészet minden egyes korszakában jelentkeztek külső hatások is. A XIX. századi kialakulását iparosok, fönnmaradását és meggyökeresedését kereskedők motiválták. A XX. századi kiszínesedés időszakában kalocsai értelmiségi körök jelentették a legnagyobb hatást. A II. világháború után budapesti hivatalnokok és néprajzkutatók sokirányú beavatkozása lett jellemző.

Az 1920-as évek végétől kezdődően Gábor Lajos festőművész és Kujáni Ferenc kanonok - az ősi magyar népművészet álomvilágában lebegve - vissza akarta állítani az „eredeti" kalocsai népművészetet. Szerencsére csak azon törekvéseik tudtak gyökeret ereszteni, amelyek összhangban voltak az addigi, belülről táplálkozó átalakulásokkal. E kor újítása volt a virágok méretének nagymértékű növelése, a motívumok és a színek mennyiségének emelése. Kizárólagossá vált a töltött varrás technikája. Különleges alkalmak és az életkor jelzésére kifejlődött a kék, lila és zöld színeket alkalmazó szomorú pamukos hímzés, majd külön divatként a világoskék pamukkal varrt viselet. A bobinos varrógépek megjelenésével négy új technika terjedt el, a riselin, az üresvarás, a madéra és a rátétes, melyeket a kalocsai Király Ilus talált ki. Kialakításukat a gyári rávalók motiválták.

A színes, virágos népviselet, amelyet kalocsai viseletként ismernek szerte a világon, az 1930-as évekre érte el teljes pompáját.

A XIX. század közepéig, a hímzett népviselet kialakulása előtt a viseletet gazdagon díszítették gyári termékekkel. A XIX. század második felében már hordtak hímzett ruhadarabokat a lányok és az asszonyok, de ez még nem számított rangos viseletnek. Csak a szegényebb réteg asszonyai és leányai öltötték föl, a gazdagabbak selyemruhákban díszelegtek. Az 1930-as években a hímzett ruha a közösség rangsorának élére került. A hímzés kialakulása után is megmaradt a gyári anyagok és rávalók túlsúlya. A kalocsai népművészet minden korszakában a népviseletbe került motívumoknak és színeknek, valamint egyes ruhadaraboknak meghatározott funkciójuk és jelentésük volt. Megkülönböztettek két korosztályt és a korosztályokon belüli korcsoportokat, jelezték az egyén, a család gazdasági helyzetét és társadalmi helyét az adott társadalomban. E három tényező szoros összefonódásával a viseletegyüttesek számtalan variációja, gazdag formavilága alakult ki. Mindemellett megkülönböztették az emberi élet és a naptári év egyes fordulóit, kitüntetett pontjait. A legidősebbek ma is népviseletben járnak. Napjainkig megjelennek újítások és új divathullámok a hagyományosan kötelező formák mellett.

Az utóbbi évtizedekben a kalocsai népművészeti termékek az idegenforgalom keresett árucikkeivé váltak. A garancia nélküli tömegtermelés sokszor a hagyományoktól idegen darabokat dob piacra, amely a kalocsai népművészet értéktelenedéséhez vezet.