05.jpg03.jpg04.jpg02.jpg01.jpg06.jpg

A Kalocsai Sárköz

 

A Kalocsai Sárköz egy földrajzi értelemben jól körülhatárolható kistájunk, melyet Ny-ról a Duna folyam, K-ről a Duna-Tisza közi hátság pereme szegélyez. É-on a Szelidi-tó és az abból kiágazó rétek határolják el a Solti-síkságtól. D-en a dunántúli dombok és a bácskai hát szűkületében áttörő Duna bal partjára települt Szeremle zárja le, mely legdélebbi települése a később kialakított Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének. Természetes, hogy e tájegység szerves részei voltak a Duna meanderezései és a XIX-XX. századi mederátvágások következményeként a Dunántúlra került területek, mint Imsós, Várszeg, Bogyiszló, Gemenc, Veránka, Rezét, Pandúr, Gyűrűs. Geomorfológiai tekintetben a Kalocsai Sárköz egységes tájat képez a Duna folyam valamint a Szekszárdi- és a Geresdi-dombság között elterülő Tolna megyei Sárközzel.

A kistáj egy orsó formában kiszélesedő majd összeszűkülő ártér, melynek különös sajátossága, hogy a Duna folyam szomszédságában terül el a magas ártér, tőle távolabb, a Duna-Tisza közi hátság szomszédságában pedig az alacsony ártér, melynek széles mocsara szigetként zárta körbe a területet. Ennek következményeként változatos és sűrű vízrajzának jellegzetes formái azok a fokok és hosszan kanyargó széles erek, melyek a folyam árvizét szállították az alacsony ártérre, majd az apadás beállta után vissza a Duna medrébe. E gazdag vízhálózat lett az alapja és kerete a Kalocsai Sárköz településhálózatának. Az ártér sűrű vízhálózata fölé emelkedő árvízmentes göröndök az emberi megtelepedés kiváló térszíneinek bizonyultak. A nagyobb vízfolyások fölé magasodó hátakat, dombokat kedvelték leginkább a megtelepedők, így egy-egy meder települések sorát fűzte sorozatba. A vizek védték a településeket, ivó- és öntözővizet biztosítottak, gazdag halállományuk táplálékot adott ínséges időszakokban is, s nem utolsó sorban közlekedési útvonalként szolgáltak a gyakran járhatatlan sárközön.

István király a vármegyeszervezet kialakításakor Fehérvár megyéjéhez csatolta Kalocsa környékét, mely biztonságot és védelmet biztosított a második érseki székhelynek. A Duna bal partján elterülő megyerész Fajsz és Nádudvar térségéig nyúlt le. A megye ezen, bal-parti fele viszonylagos önállóságot élvezett az 1320-as évektől, melyet Solt-széknek neveztek, s külön alispánok és szolgabírák irányították. Központja kezdettől fogva Solt volt. Külön területi jellege csak az 1494–1495-ben felvett adólajstromokban jelentkezett először. Az 1505. évi országgyűlésre a Solti szék külön követet küldhetett, Verbőczy István pedig már külön vármegyeként sorolta föl. 1526-tól kezdve, állandóan külön vármegyeként szerepelt, s Szapolyai János uralkodása alatt külön főispánt kapott.
A középkori Solt vármegye nem volt egységes egész, hiszen hozzá tartozott az önálló közigazgatási és bíráskodási joggal felruházott két nemesi szék: a kalocsai érsek nemes jobbágyainak hontokai-, más néven sárközi széke és a szekszárdi apátság nemes jobbágyainak fajszi széke. A sárközi székhez Foktő, Uszód, Nádasd, Szentbenedek, Bogyiszló, Nátka, Solt, Miske, Szentistván, Hontoka, Kara, Zasztó, Tövend, Rend, Nána, Varajt, Presztelek, Drágszél, Kozmó és Kalocsa községek tartoztak, a fajszi székhez Fajsz, Malomér, Varajt egy része, Halászi, Szatmár, Halom, Bátya, Bék, Nádudvar, Pálfölde és Éld községek.

A török megszállás alatt a Kalocsai Sárköz térségét a szegedi szandzsák kalocsai náhijéjébe szervezték. A törököknek azonban csak elvben sikerült eltörölnie a vármegyerendszert, a gyakorlatban az tovább élt a hódolt területeken is. A kései szervezésű Solt vármegyét éppen a hódoltság időszakában, 1655-ben egyesítették Pest és Pilis vármegyékkel, amikor az egyesített három vármegye első főispánja Wesselényi Ferenc nádor lett. A vármegye a füleki- majd a gácsi várban, Szécsényben, Losoncon tartotta közgyűléseit, ahol jegyzőkönyveket vezettek, alispánokat választottak. Ebben az időszakban, a XVII. században szerveződött meg a vármegye négy járása (processus), melyeket egy–egy szolgabíró irányított, s amelyek 1791-ig maradtak fenn – ekkor szervezték meg az ötödik járást. A Solti járás Apostagtól kezdődően a Duna melletti területeken húzódott egészen a bácskai részekig, tehát magába foglalta a Kalocsai Sárköz egészét is. 

Az 1848–1849. évi szabadságharc bukása után a megyét kettészakították. A Dömsödtől délre eső területeken alakították ki Pest–Solt vármegyét, melynek központja Kalocsa lett. Rövid idő után azonban Kecskemétre helyezték át a megye székhelyét. A kiegyezés után kiépített polgári közigazgatás visszaállította a korábbi megyebeosztást. Az 1876. évi XXXIII. t.cz. a Kiskunságot és a Jászkun-kerület egy részét csatolta a megyéhez, kialakítva ezzel a XX. század közepéig fennmaradt státuszt.
A polgári közigazgatás jelentősen megnövelte a járások szerepét. A megye 1872. február 5-i tisztújításán az addigi Solti járást három részre osztották. A Solti Közép járás központja Kalocsa lett, szolgabírójául Gajáry Antalt választották. A hozzá tartozó települések: Kalocsa, Lak, Szentbenedek, Úszod, Foktű, Bátya, Fajsz, Bogyiszló, Dusnok, Miske. 

Az 1910-es összeírásig csak kisebb változásokat láthatunk a járások beosztásában. Szembetűnő viszont, hogy a járásokat az addigra állandósuló székhelyekről nevezték el. A Solti Közép járást akkor már Kalocsai járásnak nevezték, mely kisebb eltérésekkel ugyan, de megegyezett a Kalocsai Sárközzel.

 

 

Joomla templates by a4joomla